CREDO
táncdráma egy felvonásban
„De jó lenne jónak lenni,
a nagy Istent megkeresni,
a lábához kuporodni,
és az Igét befogadni.”
(Juhász Magda: De jó lenne…)
A darab egy művész vívódását, küzdelmét mutatja meg, mely során szembe kell néznie családi múltjának ismeretlen történéseivel, melyek feszítő gátat szabnak számára az alkotás, a párkapcsolat, az istenkeresés amúgy sem könnyű feladatainak.
A négy idősíkon játszódó történet mozaikként rakódik össze. Három generációra visszatekintve elevenednek meg női felmenői saját fiatalságukban, akiknek drámai sorsa egy durva század intim pillanatait mutatja meg. A huszadik század a világméretű szörnyűségek mellett a személyes traumák, fájdalmak, titkok létrehozója is. Ezekről akkoriban nem illett beszélni, szégyen volt, ezért mélyen magukba rejtve, csak komplexusaikban, zsigereikben, sérült lelkük rezdüléseiben adták át fájdalmaikat gyermekeiknek, melyekből aztán az utánuk következőknek újabbak fakadtak. A legtöbb családban vannak régi titkok, traumák, melyek a mostani generációnk számára is rengeteg feladatot adnak. Sokszor nem is sejtjük, hogy viselkedésünk, társas létünk problémái, belső küzdelmeink, nem belőlünk, vagy környezetünk hibáiból erednek, hanem elődeink örökítik ránk több generáción át fel nem oldott, ki nem mondott lelki sérüléseiket. De a mi feladatunk, hogy ezeket felismerve, feltárva, ezekkel szembenézve gyermekeinknek egy könnyebb jövőt tanítsunk.
A mű az élet legalapvetőbb misztériumait, a fogantatás, a születés és a halál élményét mutatja meg, hiszen e pillanatok viszik az embert a legközelebb a transzcendencia érzékeléséhez, elfogadásához, mely által megnyilhatunk a hit irányába.
A darab záró zenéje Arvo Pärt Credo című műve. A népszerű észt zeneszerző művészete elválaszthatatlan hitétől. „A vallás irányítja életünk minden folyamatát, mégha nem is tudunk róla. Az igaz, hogy a vallás rendkívül fontos szerepet játszik a zenémben, azt azonban nem tudnám elmagyarázni, hogy ez valójában hogyan működik.”
A Credo-t 1968. November 16-án mutatták be Tallinban. A mű Pärt karrierjének legfontosabb és legdrámaiabb kollázs darabja. Disszonancia és lárma uralja a schonbergi értelemben vett expresszionizmus jegyében. A hatás nem is maradt el, az esemény szenzációs volt, a nézők azonnal újabb előadást követeltek, ám nem sokkal később a Credo-t betiltották. Az alkotót a kultúrpolitika a Szovjetunió legveszedelmesebb komponistájává nyilvánította. 1980-ban hagyta el hazáját családjával együtt; először Bécsbe, majd Nyugat-Berlinbe költözött. Elsősorban egyházzenei műveket ír; 2005-ben Európai Egyházzene Díjjal értékelték munkásságát, 2014-ben Grammy-díjat kapott.
