page-header

Tűz

“Égni a vágytól és hallgatni róla – ez a legnagyobb büntetés, amit magunkra mérhetünk.”
Federico Garcia Lorca

Tűz
Melegség. Védelem. Szerelem. Fény. Bölcsesség. Vitalitás.
Veszély. Harag. Vadság. Megtisztulás. Bűnhődés. Megváltás. Rituális halál.
Minden tettünk, amelyet szenvedély hat át, magában foglalja a tűz erejét.

A tűz elemű személyek nagy szabadságvággyal bírnak, ösztönemberek, érzelmileg túlfűtöttek. Energikusak, nagylelkűek, kreatívak.
Mint ahogy azok a ma esti táncdrámák szenvedélyes nőalakjai, akiket épp ez a fékezhetetlen szenvedély sodor a pusztulás felé.

Maurice Ravel: Bolero
„Ha vágy, akkor Bolero”

Egy húsz évvel ezelőtt végzett nemzetközi zenei felmérés szerint a Bolero hangzásvilága alkalmas leginkább arra, hogy beindítsa fantáziánkat. A parázsló szexualitástól fűtött, kérlelhetetlenül, sodrón zakatoló dallam halkan indít, majd elkezdik átvenni, és a saját színükhöz igazítani a különféle fúvós hangszerek. Középtájon megjelenik a kopogós spanyol kasztanyetta is, hogy azután a teljes nagyzenekar hömpölyögtesse tovább a feszültséget, egészen a „hirtelen halálig”. Nincsenek nyomatékos lezáró akkordok, csak megtorpanás, bármikor folytatható végtelen lebegés. A megdermedő, karjukat a fejük fölé emelő bolero-táncosok egyszerre jelképezik ezt a megtorpanást, és a küzdelemben önmagát megadó lényt – szerelmes asszonyt, vágyaitól gúzsba kötött férfit, a gyilkosával utoljára szembenéző, a bolerót viselő „hazug ember” által félrevezetett bikát. Igen, a bolerónak biztosan köze van a bikaviadalokhoz.
A mű ötlete Ida Rubinstein táncosnőtől származik, ő adta a megbízatást 95 évvel ezelőtt Ravelnek, és első koreográfusa is egy nő, Bronyiszlava Nyizsinszka, a híres Vaclav Nyizsinszkij húga volt.

Bizet – Scsedrin: Carmen
a „kiömlő vér dala”

Georges Bizet operája a szenvedély, a vágy és a halál himnusza egy andalúz cigánylányról, aki elrabolja egy katonatiszt szívét, ráveszi, hogy áldozza fel érte családját, rangját és becsületét, majd egy torreádor kedvéért hátat fordít neki…
A kötelességtudatot elfojtó sóvárgásról, a gyilkosságig vezető féltékenységről szóló cselekmény zenei megfogalmazásának erénye a mély érzelmek és drámai összeütközések hatásos megjelenítése, a mozgalmasság és a spanyolos temperamentum. Az opera viharos sikere és az azt követő feldolgozások nyomán Carmen alakja szinte a könnyűvérű nők jelképévé vált: szépek, de veszedelmes csábítók, a szerelmüket pedig túl könnyed kézzel szórják.
A Carmen-szvit egy egyfelvonásos balett, amelyet Alberto Alonso kubai koreográfus készített 55 éve Rogyion Scsedrin orosz zeneszerző felesége, Maya Pliszeckaja prima balerina számára. Pliszeckaja korábban hiába ostromolta Sosztakovicsot és a balettszerzőként ismert Hacsaturjánt, hogy komponáljanak számára Bizet remekéből táncdrámát, mindketten visszautasították. Ekkor lépett színre Scsedrin, akit nem riasztott el az opera népszerűsége, sőt, épp az volt a célja, hogy „a lehető legtávolabbra kerüljön” tőle.
A vonósokra és ütősökre hangszerelt, váratlan ritmikus fordulatokkal, és az akkordok finomabb változtatásával operáló Carmen-szvit, nem csupán tisztelgés a nagy előd előtt, hanem “az elmék kreatív találkozása”; egyfajta újramesélése Bizet művének.
A korabeli szovjet kultúrpolitika természetesen nem osztozott a nyugati kritikusok lelkesedésében: nekik túl sok volt ennyi erotika.

Bernarda Alba háza
a „könnyek Andalúziájában”

Garcia Lorca utolsó alkotása, „a spanyol falvakban élő nők drámája” alcímű Bernarda Alba háza az egyéni boldogságot eltipró társadalmi kötöttségek bírálata. Egy gyászoló özvegy és lányai sorsán keresztül Lorca remekül érzékelteti a visszafojtott szenvedélyek fülledt légkörét. Aki meghajlik a kemény hagyományok előtt, magára vállalja az örök boldogtalanságot. Aki lázad ellene, aki derűt, boldogságot igényel, az belepusztul. “Nem halál s kiközösítés illetné azt, aki az évszázados morális szabályok helyett vágyainak és érzéseinek enged, ám amíg a puritán társadalom befolyása ilyen erős, fájdalom fog kísérni minden egyéni boldogságkeresést és akaratot.” Lorca szavakkal, dallamokkal, színekkel harcolt az emberi méltóságért, egyenlőségért, méltányosságért, demokráciáért.
A táncmű egyfajta sűrítmény; a színdarab indukálta érzések, gondolatok esszenciája, lenyomata. Nem a dráma történetét és karaktereit rajzolja meg, hanem a bezártságból, az elfojtásokból adódó feszültséget, a vágyakozás erejéből táplálkozó egymás ellen fordulás természetét.

DUENDE
“Mindenben, amiben fekete hangok vannak, van duende. Ez a fekete hang a titok. Gyökerei a fövenybe mélyednek, amely mindannyiunknak ismerős és mindannyiunknak ismeretlen, de rajta keresztül szívódik belénk mindaz, ami a művészet lényege. Ez a titokzatos erő, a szent áhítat a duende. Ha a fekete vér elkezd áramolni a szívből a test felé, az emberbe mintha egy szellem költözne. Kilép önmagából, hogy atomjaiból újraépítse a lelkét. Igényli és meg is teremti a közvetlen kapcsolatot az alkotó, a befogadó és valami felső erő között. Olyan alapkérdések táplálják, mint a bűn és az erény, a jó és a rossz harca, az Isten és az Ördög létezése. Mindig ellentétek szembeállítása jelenik meg – ez okozza azt a feszültséget, ami az előadóból kitör. De ez a kitörés ez olyan, mint a vulkán. A felszín alatt összegyűlnek ezek az ellentétes erők, a test, ami fogva tartja őket, igyekszik elnyomni, de egy belső lázadás eredményeként megállíthatatlanul törnek felszínre. Ezeket az erőket és érzelmi hatásokat legjobban talán a szeretkezéshez lehet hasonlítani, hiszen a végén letisztul és elcsendesedik minden. A feszültség feloldódik, a duende pedig elillan.”
A Szegedi Kortárs Balett Lorca szellemi vezetője és atyai jó barátja, Manuel de Falla El amor brujo című zenekari művére álmodta meg a maga duendéjét.