Miriam Munno: „Az egyetlen dolog, ami igazán lángra lobbantotta a lelkemet”
Viestéből származol, Puglia egyik legszebb, Gargano-sziget mészkőszirtjein épült dél-olasz kisvárosából. Ha választhatnék, hol élnék szívesen, ez a hely pont megfelelne. Álomszép, igazi mediterrán gyöngyszem!
Nem volt könnyű elhagynom… A festői tengerpart, az olajfák illata, a hely hagyományai, az ismerős arcok melegsége különleges békét nyújtottak. Ez az én boldogságfélszigetem, ahová mindig visszatérhetek. Csodálatos családom van, ha csak lehet, jönnek és néznek. Nagyon büszkék rám, mindig hangosan éljeneznek, amikor táncolni látnak. Annyira jólesik! Mindig is támogattak, bátorítottak, hogy különféle dolgokban kipróbáljam magamat, úgyhogy úsztam, gitároztam, zongoráztam, és természetesen táncoltam is. A táncot azonban – ellentétben a többi tevékenységgel- nem egyszerű hobbiként éltem meg, hanem az egyetlen dologként, ami igazán lángra lobbantotta a lelkemet. Ezt a szikrát a családom is észrevette. Tízévesen felvételiztem Nápolyba, a Teatro San Carlo tánciskolájába és egy évre rá életemben először elhagytam az otthonomat. Elbúcsúztam a szüleimtől, a kishúgomtól, Vieste városától, és elindultam megvalósítani az álmomat. Az elején nagyon nehéz volt, borzalmasan hiányzott a családom, de közben nem bántam, hogy gyorsan felnőttem, mert így legalább rájöttem, mit akarok az élettől. Örökké hálás leszek a szüleimnek azért a sok áldozatért, amit azért hoztak, hogy fiatalon nagyvárosban élhessek. Nyolc éven át teljesen elmerültem a klasszikus balett világában, de közben természettudományos tagozaton érettségiztem, úgyhogy gyorsan fegyelmet tanultam, hogyan teljesítsek jól mindkét helyen.
Miért váltottál klasszikusról modern balettre?
A koronavírus-járvány idején végre volt időm gondolkodni, ki is vagyok valójában, és mit szeretnék kifejezni a tánccal. Úgy éreztem, hogy a klasszikus balett önmagában nem a valódi nyelvem, ezért Nápolyból Münchenbe költöztem, ahol különféle kortárs és modern tánctechnikákkal ismerkedtem, valamint felfedeztem a tai chit, a jógát és a pilatest. Ezek sokat segítettek abban, hogy fejlesszem a testtudatomat és mélyebben megértsem a mozgást. 2022-ben diplomáztam és nem sokkal ezután felvételiztem a Szegedi Kortárs Baletthez. Gyakornokként kezdtem, majd társulati tag lettem, és most már főszerepeket is rám bíznak. Ezzel gyermekkori álmom vált valóra Szegeden! A színház olyan, mint a második otthonom, azon belül az öltöző pedig egy személyes, meghitt hely, ahol színpadra lépés előtt felkészülhetek mozdulatokon keresztül történetet mesélni a nézőknek.
Nem is akárhogyan!
A kortárs tánc az a stílus, amely leginkább kifejezi, ki vagyok. Általa mélyen átélem a színpadi adrenalinrobbanást, az éppen aktuális karakterem bőrébe bújva a zene intenzitását, és a kollégáim és köztem működő kimondhatatlan művészi kapcsolatot. A műfaj őszinteséget követel, és az önkifejezés szabadságát is adja. Egyik legnagyobb álmom, hogy egyszer majd Imre és Marne van Opstal vagy Alexander Ekman koreográfusok munkáiban is kipróbálhassam magamat. Rendkívül inspirálónak találom őket, mert munkájukban tökéletesen összefonódik a művészet megannyi oldala. Olyan világokat teremtenek, ahol a mozdulat, a zene, a díszlet és az érzelem tökéletes egységet alkotnak. Juronics Tamás művészetében szintén példaértékű számomra az a képesség, ahogy a táncot magával ragadó élménnyé formálja. Erre törekszem leginkább a saját utamon én is.
A fehérből fekete hattyúvá válásodat, illetve a két világ közti skizofrén állapot megvalósítását rangos szakmai elismeréssel jutalmazta a szakma. Te lettél 2025 legjobb női táncművésze kortárs-modern kategóriában.
Hatalmas megtiszteltetés, de a Fekete hattyú című balett-thrillernek mást is köszönhetek. A darab ráébresztett, hogy kizárólag teljes önátadással táncolva juthatok el a közönséghez. Elképesztő érzés látni, hogy világszerte bárhol játsszuk, az előadás végén a nézők könnyekig meghatódva, fergeteges tapsviharral jutalmaznak minket. A címszerep megformálása táncosként és emberként egyaránt hatalmas kihívások elé állított. Amikor megtudtam, hogy engem választottak Odette-nek, elképzelni sem tudtam, Tamás hogyan alakít majd át olyan karakterré, amely egyszerre tűnik éteri és törékeny lénynek, ugyanakkor komoly lelki és személyiségi konfliktusokkal küzdőnek. Csajkovszkij zenei és a koreográfia formai fantáziavilága minden egyes szereplőt intenzív testi-lelki utazásra hívott. Az egész darab nagy érzelmi crescendo (fokozatosan erősödő zene – a szerk.) – a fürdőkádjelenettől kezdve a tollhulláson és a kalitkába záráson át egészen az álom és a valóság közti határ elmosódásáig. A magas szintű mozgástechnika mellett minden pillanat teljes érzelmi sebezhetőséget követel.
Melyek voltak eddigi pályád kedvenc szerepei?
Cordelia a Learben, mert a király „lázadó és hűséges” lányát játszani egy fájdalommal, haraggal, hiánnyal és megbocsátással küzdő érzelmi utazás egészen a halálig. A koreográfia is ugyanilyen érzelmi skálát jár be, sokszínű és kihívásokkal teli részekkel – duettekkel, szólókkal és erőteljes csoportjelenetekkel. Mint minden Juronics Tamás által rendezett darab, a Lear is teljesen magával ragad. Kötődöm a szerephez és mélyen együttérzek vele. Hasonlót éltem át más, Tamás által koreografált szerepeknél is, így – a már említett – Odette vagy a Carmina Burana főszerepét táncoló lány esetében. Mindegyik arra késztetett, hogy önmagamnak és a művészetemnek újabb rétegeit fedezzem fel.
Hogyan sikerült beilleszkedned a szegedi közegbe, megbarátkozni a magyarországi kultúrával?
Nagyon szeretem Szegedet! Csendes, mégis aktív város. Imádok tavasszal a Tisza partján sétálni, karácsonykor a Dóm téri vásárba ellátogatni, de a legtutibb egyértelműen a Borfesztivál. Magyarország barátságos hely, már az első naptól könnyen alkalmazkodtam az életstílusához és a konyhájához. A gulyás messze a kedvenc magyar ételem! A társulattal együtt is szoktunk helyi ínyencségeket készíteni. Kis híján együtt élünk. Sokat nevetünk a próbafolyamatok során, és amikor valakinek problémája adódik, együttérzéssel vesszük körül. Mindegyik kollégámhoz különleges, egyedi kapcsolat fűz, őszintén tisztelem őket, általuk tanultam meg, mit jelent a színpadon állva kihívással szembenézni. Mindannak a hátterében, amit a közönség a táncművészek interpretálásában lát, számos ember munkája rejlik – az igazgatótól és a művészeti vezetőtől, valamint a koreográfustól a jelmez- és díszlettervezőkön, technikusokon át sok más szakemberig. Mindannyian hozzájárulunk ahhoz, hogy a lehető legjobb előadást hozzuk létre.
Milyen vágyak, álmok mozognak benned?
Az egyik már valóra vált: körbetáncolhattam a világot a Szegedi Kortárs Balettel! Nem minden társulat kap lehetőséget arra, hogy nemzetközi turnékon vegyen részt, hogy több ezer ember előtt lépjen fel és rekordokat döntsön nézőszám és előadások terén. Egy másik álmom, hogy ezt a gyönyörű hivatást a szülővárosomban, a saját földemen végezhessem. Elképzelem, hogy kinézek a közönségre, és ott látom a nagyszüleimet, az egész családomat. Hihetetlenül megható álomkép! Nagy terveim vannak, de közben olyan ember vagyok, aki az egyszerű dolgokban is meglátja a szépséget: a tartalmas kapcsolatokban, a boldogságban, a nyugodt pillanatokban. Egyébként már majdnem végzett jógaoktató lettem, miközben néhány személyes projekten is dolgozom a tánc mellett. Ezek közül az egyik különösen közel áll a szívemhez: NIUDA néven az egyik kolléganőmmel közösen egy mozgáshoz alkalmas ruházati márkát hoztunk létre. Szerettük volna, ha az öltözködésen kívül ez egyfajta meghívás is lenne a testi és lelki jólét ápolására – egy mód arra, hogy az értékeinket és a történetünket megosszuk a külvilággal. Majd meglátjuk, mi lesz mindezekből, mit tartogat számomra a jövő… Őszintén szólva alig várom, hogy megtudjam!
Fotó: Teresa Cimaglia, Steve_Vs, Graziano Bon Giovanni
Forrás: marieclaire.hu
Cikk írója: Gáti Katalin Teodóra