„Mozartból nem elég ennyi”
„Mozart életének alakjai lejönnek a képvászonról és általunk életre kelnek.”
Juronics Tamás újra világszerte ismert, klasszikus témához nyúl. A Szegedi Kortárs Balett előadásában Mozart életét viszi színre és míg az első részben hatalmas arany függönyök mögül libbent elő életképeket, addig a második felvonásban földöntúli dimenzióba vezet, ahol a művészek ünnepelnek. A rendező úgy véli, az Amadeus miközben Mozartról beszél, az alkotókról is sokat elmond.
Hogyan esett a választás az Amadeusra? Milyen tematika mentén álmodtátok színpadra Mozart élettörténetét?
Évek óta együttdolgozunk Didier Durieux nemzetközi kapcsolattartónkkal és turnémenedzserünkkel, akivel olyan témákat keresünk, amelyek művészileg, valamint – a hazai mellett – a külföldi értékesítés szempontjából is izgalmasak lehetnek. Erre szolgáltatott példát a Fekete hattyú létrejötte, amikor Didier ötlete alapján, mint Hattyúk tava-téma merült fel, majd annyiban változott, hogy nem a klasszikus balett címével jelentünk meg, hiszen az nézői oldalról elvárásokat vetett volna fel. Érezhetően mai üzenetet, kortárs átiratot kerestünk, így lett Fekete hattyú a cím, ami vonzó, izgalmas és egyből bekapcsolja a témát. Az Amadeus hasonló eset. Mozart iránt érzett rajongásunk, zenéjének csodálata és ismertsége lett a produkció egyik alapja. Ahogyan a Fekete hattyúnál nem az Aronofsky-féle filmet, úgy itt sem a Peter Shaffer tollából készült Milos Forman feldolgozást vettük alapul, hanem saját művet készítettünk- ez volt a másik alapgondolat. Illetve legalább két dolgot semmiképpen nem szerettem volna. Az egyik az, hogy kifejezetten barokk darabot készítsek, amiben eljátszunk egy történetet, a kor ugyanis és annak stiláris elemei annyira erősek, hogy könnyedén mesejátékba mentünk volna át. Másrészt Mozart életútja miközben csodálatraméltó, mégis kevés olyan drámai fordulattal bír, ami valódi nagyívű színpadi mű létrehozására adna okot. Ráadásul kortárs együttes lévén minden témára mai szemmel nézünk és ebben az esetben is inkább az általunk mutatott látószög érdekes, ahogyan rátekintünk a zeneszerző tehetségére, zsenijére, életére és halálára. A halál fogalmát azért tartom fontosnak kiemelni, hiszen olyan szerzőről beszélünk, aki mindössze 35 évesen hunyt el, miközben addigi élete során elképesztő mennyiségű művet hozott létre. Az ember mégis azt érezheti, hogy Mozartból nem elég ennyi. Alkotóként azt gondolhatom, talán Mozartnak sem volt elég ennyi. Vagy azt is gondolhatom, hogy Mozart alkotói kibontakozásához, tehetségének léptékéhez nem volt elegendő a földi lét. Ily módon a halálát nem lezárásnak, hanem újjászületésnek tekintem. Ez persze teológiai kérdés is. Mozart igazságát erős Istenhite, a másvilágba vetett bizonyossága, és a földöntúli létről vallott gondolkodása jellemzi.
Keretbe tettétek a történetet, de nem annyira átvitt értelemben, mint inkább színpadi megvalósítás terén.
Fiatal táncos csapat a miénk, akik találkozva Mozart karakterével, a témában való játéklehetőségeket keresve hozzák létre életének bizonyos momentumait, szakaszait. Az első felvonásban karakterpillanatokat, fontos szereplőket villantunk fel. Ezek mind csupán játékok a témával, tulajdonképpen olyasfajta színpadi formanyelv, amely már a hetvenes években is létezett: a deszkákra lépve adott eszköztárral játszunk. Barokk jelmezeket öltünk, élethelyzeteket adunk elő, de mindezt a mai kor embereként. Nem akarunk lineáris történetet mesélni, hanem képeket mutatunk Mozart életéből: az apjával, a sikerrel, Salierivel, az anyja halálával való viszonyából és nyilván a szerelmi életéből is, a Weber-lányokkal, Aloysia-val és Constanze-val való találkozásából. Mégis mindezek közül legfontosabb a halál figurájának, misztikus alakjának és egyben annak a titkos megrendelőnek a megjelenése, akinek a Requiemet köszönhetjük. A gyászmise, a zeneszerző életének egyik legcsodálatosabb alkotása halála miatt befejezetlen műként maradt ránk. A második felvonásnak ez az alapmotívuma.
Miért Requiem a szeretetért az alcím? Mit üzensz ezzel?
Requiem for love angolul, amit magyarul szerelemnek és szeretetnek egyaránt fordítunk, de nem a szerelem az előadás fő motívuma. Arról az életszeretetről van szó, ami Mozart személyét, zenéjét jellemezte. Az élet minden területét élvezte. A sikert, a szabadságot, és még ha nehézségei is voltak, mindenhez szenvedéllyel nyúlt. A halálról is könnyed derűvel beszélt. Nem félelmetes dolognak tartotta, hanem minden élő ember végső céljának. Ez inspirált engem arra, hogy a földi élet elhagyása és egy másik dimenzióba való átlépés fő témává váljon a darabban, annak második felvonásában. Az első részben Mozart korát, – hűen annak emblematikus színéhez- hatalmas arany függönyökkel idézzük meg, mindenféle kis képekről lebbentjük fel a lepleket. Arany barokkos képkeretek különböző méretben jelennek meg, amelyek hol csoport, hol egyszemélyes jeleneteket, állapotokat villantanak fel a zenei géniusz életéből. Mintha egy képcsarnokban lennénk, ahol Mozart életének alakjai lejönnek a vászonról és általunk életre kelnek. Ez adja számunkra a már említett keretjáték lehetőségét. A második felvonásra mindez megváltozik. Mindaddig Gyüdi Sándor dirigálásában a Szegedi Szimfonikus Zenekar szimfónia tételeket és operanyitányokat játszik, de a második részben a Vaszy Kórussal kiegészülve megszólal a Requiem. Negyventagú kórus áll a színpad két oldalán és innentől kezdve az egész színház templomi hangulatba kerül. A Requiem csodálatos zenei megszólalása a léleknek, ami túl a gyászmise szövegén rengeteg egyéb tartalommal és üzenettel bír. A második felvonásban ilyen lelki üzeneteket próbálunk átadni. Másik dimenziót hozunk létre, nevezzük azt mennyországnak akár és arra mutatunk példát, mi az a szeretet, az a körülölelő fény, ami az odaérkező lelkeket fogadja. Hogyan veszi körül, hogyan oszlatja el azok esetleges félelmeit, hogyan segíti őket az ott lévő erő. Valóságos újjászületésről beszélünk, és az örök világosság fényéről. Mikor egy gyermek megszületik, kijön a sötétből egy számára új világra, akkor is – annak minden gyönyörével és ijedtségével – fénybe érkezik. Jómagam két gyermekemet is láttam megszületni, és ha csak a fizikai részét nézzük, elképesztő, micsoda hirtelen és megrázó változás a kényelmes védő anyai burokból erre a furcsa hideg helyre érkezni, ahol az ember hirtelen levegőt kap, kinyitja a szemét és elindul a földi útján. Nem valami hasonlóra készül az ember a halála után? Nem arra akarja felkészíteni a lelkét, hogy ott majd levegőt kap az addigi földi léthez képest, és fényt, melyben új értelmet kap a látás? Az újjászületésnek ezt a jelentését szeretnénk erősíteni, megmutatni, és mindebbe belehelyezni Mozartot, akit odaát minden bizonnyal a befogadás ünnepélyességével vártak. Viccesen azt szokták mondani, hogy bár a mennyországban Bach zenéjét hárfázzák az angyalok, de szabadidejükben Mozartot játszanak. Ő a zenéje által teljes mértékben részévé vált az emberi szellem történetének. Mozart bennünk van, mindannyian részei vagyunk az általa teremtett dallamoknak és világnak. Ünnepelni akarjuk az életét, a Requiemet éppen ezért ünnepi misének fogjuk fel.
Miben érzel azonosságot Mozarttal?
Önző módon úgy gondolom, egy alkotó bármilyen témához nyúl, önmagáról beszél. Ellenkező esetben nem jönne létre önálló alkotás. Mozartról beszélni nyilvánvalóan egy alkotóközösség számára éppúgy lehetőség önmagáról mesélni- a saját látószögéről, véleményéről, magáról a témáról, a világról. Minden esetben kettősség játéka, hogy az adott témát megfogjuk, de hozzátegyük a saját látószögünket. Ez a darab miközben Mozartról szól, rólunk is sokat mond. Fantasztikus alkotói folyamat van mögöttünk, amibe minden táncos erősen beletette önmagát. Érdekesen építkező dramaturgia született, ami pontosan tükrözi, mit szeretnénk elmondani Mozartról és az életről. Azt gondolom, a földi világ csak egy része a mindenségnek, ahogy Mozart alkotásai is csupán töredéke az ő szellemének. Hiszem, hogy tehetsége a másik oldalt is beragyogja.