Három darab, három aspektus. A mélyén mindegyik ugyanaz: szerelem, vágy, egymásra találás. A Szegedi Kortárs Balett hármas produkciója a Nemzeti Táncszínházban korbácsolta fel a vágyakat.
Égni a vágytól és hallgatni róla – ez a legnagyobb büntetés, amit magunkra mérhetünk –, mondja Frederico García Lorca egyik legfontosabb s talán legjobb darabjáról. Juronics Tamás Lorca-drámáját, a Bernarda Alba házát választotta, hogy elmondja, mit gondol a vágyról.
Arról a vágyról, ami szétfeszíti az embert, mert nem kibontakoztatható, nem megélhető, ha pedig mégis, társadalmi konvenciókba, tiltásokba, kitagadásba ütközik. Ez persze csak a kiindulópont, Juronics elmozdul a konkrét műtől egy általánosabb irányba – a mű dramaturgiai súlypontjait persze megtartva –, úgy teszi fel a kérdést, hogy mi van akkor, ha, úgymond, feleslegesen vágyakozunk? Ha be vagyunk zárva egy üvegfalú házba, öt nő együtt, öt testvér, hosszú fekete szoknyában. Férfi nincs. Csak a hiány, az elfojtódás, az iszonyatos vágyakozás, és ez rettentő negatív energiákat sűrít és szabadít fel. A keserűségét, a gyűlöletét, a bezártságét, ami akár egymás ellen fordítja az ezt megélőket. Ezt hozza ki Juronics a társulatából, meglehetős sikerrel. A bezárt nők kimennének, ki az életbe, ösztöneiket, vágyaikat kergetve, de falakba ütköznek. Nekimennek a falnak, rátapadnak, olykor a falon, a falnak táncolnak, minden mozdulatuk a ki nem élhető vágyé. Ám a fal még az ő vágyuknál is erősebb, visszapattintja őket, hiszen innen, a hermetikusan lezárt házból nincs kiút. Viszont belépés sincs, behatolni sem lehet a zárt falak közé. Se ki, se be. (A februári szegedi premier idején még nem lehetett tudni, micsoda aktualitása lesz a bezártságnak.) A vágy tárgya jönne, de nem jöhet, mert a konvenciók, a többi nő, az elvárások, a társadalom, a család nem teszi lehetővé. S noha Lorcánál nem jelenik meg a férfi, Juronicsnál jön, de kinn marad a ház falán.